Volt egyszer egy farkas, igazi képviselője fajtájának. A falkával járt vadászni, a társaiért bármire képes volt. Egy napon mikor vadásztak, leszakadt a falkától, mert zsákmányt érzett. Elérkezett egy tisztáshoz, hol egy gyönyörű tündér várta őt, hússal. Megetette a farkast, aki megköszönte és mellé heveredett, a tündér cirógatta a farkast, aki teljesen megszelídült a tündér énekétől és érintésétől. A tündér reggel elindult az erdőbe, a farkast maga után csábítván. A farkas nagyon megszerette a tündért, hiszen eddig nemigen kapott senkitől semmit, mindenért megharcolt. A tündér hívta, búbájosan. Elérkeztek egy másik tisztásra, a tündér leült az egyik fa tövében a tisztás túloldalán, s hívta a farkast, hogy telepedjen mellé. A farkas el is indult feléje, ám a a tisztás közepén egy csapda volt, a farkas beleesett. A tündér pedig kinevette és otthagyta.
A farkas egyedül maradt, első napjait végigvonyította. A verembe nem sütött a nap, csak itt-ott tudott kilátni, és látta a fák tetejét, és valamennyit a napsütésből.
A vonyítása csak újabb ragadozókat csalt oda, akik úgy gondolták, hogy könnyű zsákmány lehet a csapdába esett ordas. De csalódniuk kellett, a farkas megvédte magát.Egy idő után többet nem vonyított, tudván hogy csak újabb ellenfeleket hozna. Megpróbált kimászni, néha majdnem sikerült is neki, de az utolsó pillanatban a föld megindult, majd visszaesett. A vermébe eső állatokkal táplálkozott. Nem volt kihez szólnia, nem volt senkije, noha eddig a falkában mindig társaságban volt. Meg kellett szoknia a magányt. A veremben oly sötét volt a nap jó részében, hogy a saját árnyékát sem látta. Egy idő után, a farkas és az árnyéka eggyévált. Megtanulta szeretni a sötétséget, a sötétség puhaságát, ahogy körülöleli. Mindig akadtak botor ragadozók, akik leugrottak a verembe, hogy végezzenek vele. De mindig túlélte őket. Később utánozni kezdett más állatokat, hogy élelemhez jusson. Csellel odacsalta az áldozatait, hogy táplálkozzon. De mindvégig ki akart jutni, erőt gyűjtött.
Egy szép napon, jött egy másik tündér, aki kisegítette a farkast a csapdából. A farkas végtelenül hálás volt, a tündér nagyon gyenge volt, a farkas vadászott neki, táplálta, szerette őt. Ám mikor a tündér megerősödött, a farkast belelökte a verembe, mivel többet nem volt rá szüksége. Újabb évek teltek így el.....
A farkas most már nem bízott a tündérekben, voltak ugyan jelentkezők, kik azt mondták, segítenek, de a kezüket melyet a farkas felé nyújtottak, a farkas megharapta, vagy annnál fogva lerántotta a verembe, ahol felfalta őket. Nem tudta már eldönteni, hogy ki akar segíteni neki, és ki ártani. Nem bízott senkiben, csak saját magában. A falkatársai néha eljöttek a veremhez, sajnálták őt, néha hoztak neki táplálékot, meghallgatták panaszos üvöltését, de nem tudtak segíteni rajta másképp. A farkas elhatározta, hogy saját erejéből kijut. Egy nap arra járt egy jó boszorkány, akinek megtetszett a farkas, de nem nyújtotta a kezét, hanem inkább berakott egy pallót a farkasnak, hogy azon másszon ki. A farkas gyanakodva figyelte, mert újabb csapdát sejtett. De végül kijött, a boszorkány fenn várta. Nem kért semmit cserébe, csak egyszerűen megsajnálta a magányos ordast, ahogy lenn vergődik.
A farkas újra az erdőt járja, csatlakozott a falkatársaihoz, akik boldogan üdvözölték a régi ismerőst és barátot. Azóta megint találkozott pár tündérrel, de eleddig elkerülte a csapdájukat. A sok rossz emlék miatt a farkas nem tudja, hogy melyik kezet kell megharapnia, és melyiket nem. Csak vár, vár az ő tündérére. Hallgatja az éneküket, de közben a szíve fáj, menne, de a verem emléke ott van a fejében. Talán egy nap, egy tündér magához fogadja majd, de ki tudja mikor, és melyik tündér....
A mesét én írtam, Viszockij versétől/dalától ihletve.