Nagyon szép ez a vers. És nagyon szomorú.

Istenem, de szépséges....s megható.

jó vers.
itt egy másik, hasonló (a kedvencem):

Dsida Jenő: IMMÁRON ÖTVENHÁROM NAPJA

Bocsásd meg nékem, édes Aladár,
hogy szép szavakba próbálom beszélni,
amin ma is zokognom kellene
s amin zokogni már-már nem tudok.
Augusztus vége. Transsylvániára
lassanként őszi felhők csüngenek,
zord díszletek bizarr tragédiákhoz
s a gyér futóka rőtes levelére
örökké tartó; vén eső pereg...
Immáron ötvenhárom napja, hogy
kicsiny országunkból kivándoroltál.
Immáron ötvenhárom napja, hogy
lehajtott fejjel járok, terheket
cipelve döbbent, fáradt lelkemen
és megrázkódva olykor meg-megállok,
mint vak koldus, akinek botja vége
gödörre bukkan ismeretlen úton.
...Mindennap négyszer elmegyek lakásod
előtt, a Fürdő-utca szögletén
s elgondolom: most felmegyek megint.
A szolgáló kinéz s megkérdezi,
mint rendesen, hogy hozzád jöttem-e,
s belépve újra ott látlak nyitott
könyvvel, papírral sűrűn elborított
asztalod mellett s meghitten fogadsz
Isten hozott! Isten hozott, Jenőkém!...
A kávéházban üldögélve, míg
kövér tócsákat gyűjt ottkünt a járda,
s az üvegen száz vízcsepp folydogál,
hosszú órákig várom, hogy benyitsz.
Eljössz, tudom, csak mindig várni kell,
eljössz, tudom, piros arccal, vidáman,
bontani kezded szürke gyapjúsálad
s mellém telepszel: Mi hír, öregem?
- S miért ne lenne egyszer újra így?
Mi az a percnyi, végzetes titok,
lényegtelen, parányi változás,
ami miatt régóta megszokott
kedves dolgok nem térnek vissza többé?
Igen, tán rémlik, rémlik valami
avittas, álmos Hamlet-monológ,
mitől zsibbadtan meg-megáll a szív
és szédületbe tántorul a fej:
Halál... elalvás... Pincér, fizetek
...S hazafelé is véled indulok,
pislákoló fénynél, a halk esőben.
Hangos viták közt érkezünk haza,
megvárom, míg becsöngetsz és kinyitnak
s eltűnsz a döngő kapuszárny mögött.
S akkor egyszerre úgy látlak, hanyatt
feküdni, nyújtott lábbal, hallgatag,
lehunyt pillával, nyirkos nagy sötétben
a föld alatt, a bús eső alatt
s hideg kezedre, szádra víz szivárog.
Megértem: többé nincs mit várni rád.
És nincs miért vidámakat beszélni.
És nincs miért több verset írni. Nincs.
Többé nem hallod és nem olvasod,
dícsérő pillantásod nem jutalmaz,
tükörben többé nem próbálhatom
mozdulatod lopott utánzatát
s egyáltalán - - oly messze vagy, olyan
érzéken túli, hűvös távlatokban,
dimenziók határain kivül,
mint életem mély, gondtalan bizalma,
mint gyermekségem kendő-lengetése,
mint félálomban csókolt régi csók.
Megindul újra könnyem. Fuldokolva
kereslek, hol vagy? S hol van életem?
S szeretném nevedet oly rémülettel,
oly vad erővel felüvölteni
az éjszakának bús esőt szitáló
sötét boltjára, oly rekedt sikollyal,
velőt-rázó iszonyú hördüléssel,
hogy hasadjanak szét a fellegek
és induljanak meg a csillagok
s halld meg te is fényévek távolában,
planéta-pályák száguldó ivén! -
S azután csuklón összehullva ott
a döbbenetes éjszaka hideg
csöndjében, hátha felfogom, mikor
nagy messziről, vagy tán egész közelről
szelíden, halkan-halkan válaszolsz...

(1931. augusztus 17.)

zevon nagyon szép a vers!

Az Első éj-re tegnap leltem rá otthon, és nem bírtam ki, hogy ne postoljam. Megfogott eléggé.

Kovács István: Sted

1.

Hiába hívtál,
nem mentem csúszkálni a Visztulára,
s te illetlenül
átgyalogoltál a park terítőjén,
amelyre foltot olvasztott
a csatornapára,
belemosódtál a ködbe,
pontokká estél,
mint gyilkossá nagyított áldozata
a filmnek,
melyet mindketten szerettünk.

Szeretünk -
javítanál ki most,
mert nem igeidő az emberi élet,
nem a volt, van és lesz szánalmas függvénye...
A voltra mondható, hogy van,
a lesznek megfelelője a volt,
s a vannál se több a lesz:
ez a mi halhatatlanságunk...
Utolsó esélyünk - mondaná Csoóri Sándor,
sugallná mindkettőt Nagy László némasága.
Nekik hangoltad gitárodat
- hány év már? -
Virággá vált az ember,
s a dallamok kaptárából
kirajzottak a méhek.

2.

... a húrok kettős sínpárján
elindult a fehér mozdony,
véres kézzel intettél utána,
négy ujjad -
világtájakra szóródó szikra,
s az ötödik,
az élet cirkusz-jelképe megmaradt,
hogy fölmutathasd a halálnak.

Én valóban irigyeltelek, Sted,
hogy te télen a telet,
nyáron a nyarat,
ősszel az őszt szeretted,
mert én mindig a tavaszt várom,
tavasszal is a tavaszt...

3.

Azt mondtad,
napfogyatkozás kellene ahhoz,
hogy ne nézz a napba,
(vagy hogy doktori értekezést írjál.)
Az égbolt kártyaasztalán,
mint nyert pénzt,
mégis egymásra csúsztattad
a holdat s a napot.

Verseket írnak hozzád.
Ne bosszantson.
Tudom, hogy ezt akartad legkevésbé,
de szeretnek, Sted,
élő szeretettel szeretnek...
És ahogy írtad: minden költészet,
így vers a hallgatás is,
himnusz,
végtelen poéma...

Ígérem,
sírodhoz nem megyek soha,
és gyertyát se égetek érted.
Lángjától megperzselődhet a nyírfa,
s a novemberi temetők
úgyis csak este nyolcig támadnak föl.

Befejezem,
a Körös menti gátőrházban majd találkozunk,
akár egy hónapig is maradhatsz,
vagy tovább,
amíg a nap szemébe lehet nézni,
s nem szomorkodnak a parti fűzek.

micsoda versek...ez az irodalmi blog? tetszik, nem mondom:)

Nekem is tetszik, remélem, Nard sem bánja :)

Én nem bánom :)

akkor jó :)

:D