Mostanság szokott lenni veszteségérzésem. Fogalmam nincs róla, hogy mi az ami elveszett. Talán az idő, talán csak egy intuíció ez, ami majd bekövetkezik, majd egyszer. Lehet önmagamat hagytam el. Eléggé csaponganak a gondolataim, nem vagyok az ura a történéseknek. Lényegében, én semminek sem vagyok az ura, én vagyok a semmi királya, a nihilé. De erről meg Besenyő Pista bácsi jut eszembe, a semmi az van? Mert ha van, akkor az már valami. És az nem semmi. Hülye dadaista post lesz ez is. De ez is én vagyok. Lehet pánikolok a holnapi fájdalomcsillapítómentes fogorvosi kezeléstől? Nem hiszem, hiszen régebben is volt ilyen, és akkor sem pánikoltam, hisz tudtam, mire számíthatok. Fájdalomra. Megszokhattam volna már. Régi ismerős. Ahogy a veszteség is. Az Ellentétek.....
....Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az bíztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszúság....
Újra és újra elcsodálkozom, hogy mennyire igaz rám ez a vers. Inkább megnézek pár Fekete Vipera epizódot (ma szereztem egy csokorra valót), hátha attól jobban leszek.
